Szarvas Isten

Még mindig elöljáróban, eddigi utamról röviden. Csecsemőként az egyik protestáns egyház keresztelt meg. Bár nem vallásos családban nőttem fel, általános iskolás koromban átestem a menetrend szerinti szertartáson, ami az adott szektában a katolikus bérmálkozással volt egyenértékű. A vallást sem korábban, sem ez után nem gyakoroltam. Ellenben huszonéves koromban ‒ személyes élmények, továbbá egy intenzíven térítő katolikus barátom hatására ‒ már saját meggyőződésből, pápistává avanzsáltam. Egy pap által vezetett gyorstalpaló után életgyónást végeztem, elsőáldozáshoz járultam, majd nem sokkal később „védőszentet” választottam és bérmálkoztam. Állapotom súlyosbodásával komolyan fontolóra vettem a papi pályát is. Ettől végül megmenekültem, ahogy magától a keresztény neurózistól is. Jelen állás szerint a spirituális sátánizmussal ismerkedem, s nemrégiben elvégeztem annak beavatási szertartását.

Kézenfekvő, hogy elöljáróban arról ejtsek néhány szót, miként is jutottam el a pogányság ösvényére. Ennek első lépcsőfoka természetesen a kereszténységből való kigyógyulásom volt, melynek alapvetően négy oka különíthető el. Az első kettő prózaibb, a második kettő pedig ‒ mielőtt valaki kényelmesen rám aggatná a „kiábrándult valláskárosult” címkét ‒ elvontabb, teoretikusabb természetű. Hangsúlyozom: ezek csak az aposztázia kiváltó tényezői voltak. A kereszténység valódi mibenlétéről ekkor még nem bírtam tudomással, s az igazi spiritualitással sem találkoztam. Lássuk tehát az áldásos hitehagyás összetevőit!

Az első ok, hogy bizonyos időbeli távolságból szemlélve világosan látható: az életemben hosszú távon semmi nem lett számottevően jobb attól, hogy faltam az ostyát. Márpedig, klasszikust idézve: „Vagy jelentsétek ki, hogy a fa jó, s a gyümölcse is éppúgy jó, vagy nyilvánítsátok rossznak, hisz gyümölcséről lehet a fát felismerni.” (Mt 12,33). Azon szűk esztendők alatt, amíg az egyház hálójában vergődtem, volt alkalmam megtapasztalni saját életemben a kereszténység gyümölcseit, s álláspontomat kialakítani. És lelki füleimmel már hallom is a rávágott (páratlan gondolati magasságokban szárnyaló) felebaráti bégetést: nem vót elég hitem. Adekvát válasz: neked meg agyad.

A második ok, hogy a katolikus egyház hozzávetőlegesen kétmillió forinttal tartozik nekem. Egyházi munkaviszonyom közel egy évtizede alatt nagyjából ezzel az összeggel károsított meg egykori munkáltatóm, s az azt fenntartó püspökség. A teljes tartozás fennállása igazolt a megfelelő okiratokkal, s ezt a másik fél sem vitatta. Sőt, az összeg még ennél is számottevően magasabb lenne, ha kitartó érdeklődésem eredményeként nem lettek volna kénytelenek annak bizonyos részeit megtéríteni. A fennmaradó kétmillát teokratikus közönnyel hagyták figyelmen kívül ‒ minek okán én sem szándékozom eleget tenni a zanyaszentegyház ötödik parancsolatának (A Katolikus Egyház Katekizmusa 2043): „…a hívők, lehetőségeikhez mérten, kötelesek segíteni az Egyház anyagi szükségletein.” (Ebbéli elhatározásomat nagy nehezen megértette az egyházi adóért egy buldog kitartásával zaklató nénike is.) S amennyiben tudatosan tagadom meg az öt parancs egyikét, úgy értelemszerűen nem tartozom a katolikus hívek fennkölt közösségébe.

Aposztáziám harmadik oka, hogy nem tudnék igazán jó szívvel a mindennapjaim sorvezetőjévé tenni egy könyvet, ami pont annyira szent, hogy trash horrort lehetne forgatni belőle. „Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!” (Zsolt 137,9). Amikor ezt a jeles igehelyet megemlítettem egy elkötelezett hívő ismerősömnek, az első reakciója az volt, hogy ugyan mondjam már meg neki, hol szerepel ilyesmi a Bibliában. Amikor megmondtam, második reakcióként közölte, hogy ehhez én nem vagyok elég értelmes és lecsapta a telefont. A „könyvek könyvéről” (esetleg a legkönyvebb könyvről) a továbbiakban sok szó esik majd e blog felületén. Addig is gyönyörködjünk az alábbi nemes sorokban:

„És megeszed a te méhednek gyümölcsét, a te fiaidnak és leányidnak húsát, a kiket ád néked az Úr, a te Istened - a megszállás és szorongattatás alatt, a melylyel megszorongat téged a te ellenséged. A te közötted való finnyás és igen kedvére nevekedett férfi is irígy szemmel tekint az ő atyjafiára, az ő szeretett feleségére és fiainak maradékrészére, a kik megmaradtak még. Hogy ne kelljen adnia azok közül senkinek az ő fiainak húsából, a mit eszik, mivelhogy semmi egyebe nem marad a megszállás és szorongattatás alatt, a melylyel megszorongat téged a te ellenséged minden városodban. A közötted való finnyás és kedvére nevekedett asszony (a ki meg se próbálta talpát a földre bocsátani az elkényesedés és finnyásság miatt) irígy szemmel tekint az ő szeretett férjére, fiára, leányára. Az ő mássa miatt, a mely elmegy tőle és gyermekei miatt, a kiket megszül; mert megeszi ezeket titkon, mikor mindenből kifogy, a megszállás és szorongattatás alatt, a melylyel megszorongat téged a te ellenséged a te városaidban. Hogyha meg nem tartod és nem teljesíted e törvény minden ígéjét, a melyek meg vannak írva e könyvben, hogy féljed e dicsőséges és rettenetes nevet, az Úrét, a te Istenedét:” (5Móz 28,53–58)

A vonatkozó keresztény magyarázkodást természetesen ismerem, s a mocskot mentegető mellébeszélés csak még undorítóbbá teszi számomra a „Szentírásnak” nevezett perverz gányadékot. A korábban hivatkozott link (A bibliában szereplő kegyetlenségek gyűjteménye) olvasgatása felettébb tanulságos (ám 18 éven aluliak számára nem ajánlott). Az abban sorolt igehelyek magukért beszélnek, s tömegük romba dönti a magyarázkodást.

Végezetül, gyógyulásom negyedik közrehatója, hogy mélyebben megismerkedtem a katolikus dogmatikával s elgondolkodtam arról. Ezt egyébként a szent nyáj kilencvenkilenc százalékának is igazán jó szívvel tudnám javasolni. Hogy mire jutottam, arról itt és itt ejtek egynéhány keresetlen szót.

Felvezetésképpen ennyit szerettem volna. A sátánizmusról még nem sok szó esett. Majd fog. Fontosnak tartom az alapoktól való indulást. Legtöbbünk számára pedig, akik még újak vagyunk a valóság megismerésében, az alapot az jelenti, hogy megértsük a minket láthatóan és láthatatlanul körülvevő kereszténység valódi természetét. S elvágjuk azzal fennálló ‒ mind tudatos, mind tudat alatti ‒ kötelékeink garmadáját.