Szarvas Isten

Az előző bejegyzést azzal zártam, hogy mindenkinek magának kell döntést hoznia a spiritualitás útjával kapcsolatban. Mivel évekig szenvedő alanya voltam a katolikus programnak (ehelyütt utalva az ostyával, mint mágikus eszközzel történő agymosás gyanújára is), úgy vélem, meglehetős biztonsággal tudom sorra venni a témába vágó, legjellemzőbb keresztény nyűglődéseket. Lássuk, melyek ezek:

1. De hát itt beavatási szertartás van, a saját véremmel kell aláírnom, démonokkal lépek kapcsolatba, s a többi, s a többi!

Mi az, hogy! Nagyon is! Ez a démonozás egyike a keresztény „érvelés” univerzális sablonjainak. A jógázástól kezdve a homeopátián át a Harry Potter olvasásig mindenhol ugyanaz a kotta: rossz erőknek nyílik meg a tudatunk, démonizált szellemi kontextusba lépünk.

Egyetlen esetkör említhető, melyben ez a mantra nem kerül elő, s ez a kereszténység szellemi kontextusa. A katolikus hívőben fel sem vetődik az egyébként pedig adekvát kérdés: vallásának gyakorlása során ő milyen erők előtt nyitja meg tudatát, milyen szellemi kontextusba lép be. Hogy ez az evidens gondolat fel sem bukkan a hívő tudatában, miközben szó szerint minden egyéb jelenséget a fenti érveléssel tesznek indexre, újabb megerősítése lehet annak, amire az ostyamágiával kapcsolatban utaltam. Magam is csak akkor eszméltem, amikor már elég hosszú regenerációs időt töltöttem „szentáldozás” nélkül, továbbá kivágtam a szemétbe a perverz energiát sugárzó kereszteket, könyveket, s különböző egyéb „kegytárgyakat”.

Az okkult manipuláción kívül mással aligha magyarázható ez a mérhetetlen csőlátás, amely a híveket univerzálisan jellemzi. A Biblia netán azt sejteti, hogy „Jehova” erői jó erők? Erről bővebben lásd az alábbi írást. Minden benne van, csak türelmesen el kell olvasni. A katolikus egyház gyümölcsei tán azt mutatják, hogy ezek jó erők? Ehelyütt elegendő, ha „A kereszténység leleplezése” című dokumentum inkvizícióról szóló írására utalok (a linken a 110. oldaltól). Továbbá arra az egyre intenzívebben gyűrűző pederasztabotrányra, melynek eredményeként előbb-utóbb az egész szar rá fog omlani Ferencre vagy az utódjára. (Legújabb fejleményként az előző pápát, Benedeket is riadóztatták, hátha ő kiműveltebben tudja mosdatni az aberrált csuhásokat.) S megemlítendő természetesen Ferenc nyílt politikai programja is, amely Európa illegális bevándorlókkal történő elárasztását tűzte ki céljául. (S amely jól mutatja, hogy a háttérhatalom érzi közelgő vereségét, ezért egyre nyíltabban kénytelen fellépni – dühödt kétségbeesésében már a katolikus egyház fejével hirdetteti a muzulmán népvándorlás üdvözítő voltát.)

Elég az hozzá: minden jel arra mutat, hogy az emberiség ellenségeivel épp a keresztények lépnek napi kapcsolatba. Teszik ezt a legváltozatosabb formákban és rituálékban. Áldozáskor az „Isten” testét és vérét veszik magukhoz. A gyónás során közvetlenül „Jehova” jelenik meg és lép be a szerencsétlen gyónó életébe, mindennapjaiba. A „szentségi házasság” tisztázatlan energetikai manipulációt hoz létre a házasfelek fénytestei között. Említhetem az „őrangyallal” való rendszeres társalgás javaslatát is. Ez a valami együtt imádkozik „védencével”, s annak fohászát (energiáját) „Jehova” energiabankjába szállítja. Ott a bérmálkozás előtti kötelező védőszent-választás, vagy épp a harmadik szemünk kereszttel való befedése hamvazószerdán, a drezdai mészárlás évfordulóján. A példákat még hosszasan lehetne sorolni.

Ami pedig a sátánizmus beavatási szertartását illeti, miként lehetne komolyan venni a keresztény aggályokat, példának okáért a keresztségről vagy bérmálásról szóló tanításuk ismeretében? Előbbi esetében – Pál szavaiból kiindulva (Róm 6,3–4) – a megkeresztelt személy spirituálisan meghal, majd újjászületik (KEK 1227). Már csecsemőként, kötelezően (KEK 1250–1251) „Krisztus pecsétjével” (KEK 1235) billogozzák meg – és még ők hadoválnak a „fenevad bélyegéről” (Jel 13,16–18). E billog pedig „eltörölhetetlen lelki pecsétet” eredményez, amit semmi nem szüntethet meg (KEK 1272). Az alanyon egy vagy több „ördögűzést” végeznek (KEK 1237). A keresztvíz (KEK 1238) a „Szentlélek” erejét hordozza (de a „Pi Vizet” azzal támadják, hogy műszeresen nem mutatható ki különbség a csapvízhez képest). A megkeresztelt személy átalakuláson megy keresztül: új teremtménnyé válik (KEK 1265), Krisztus testének tagjává lesz (KEK 1267, Ef 4,25 alapján). „Beépül az egyházba” (KEK 1267), annak „élő köveként” (KEK 1268, 1Pt 2,5 alapján).

E ponton utalnék a „Jézus, a Borg” című írásra. Ez felvázolja, miként lesznek a vallásilag megfelelően programozott lelkek haláluk után „élő oszlopok” az „Új Jeruzsálemben” – emlékek nélküli energiaforrások az Egy avagy G.O.D. gépezete számára. A katekizmusból és a Bibliából jól látható: az erre való tudat alatti programozás már az újszülötteknél, a kereszténység legelső, beavató „szentségével” kezdetét veszi. A cél feketén-fehéren rögzített: a megkeresztelt személy „már nem önmagáé”. „Arra kap meghívást, hogy az Egyház közösségében rendelje alá önmagát másoknak, nekik szolgáljon, s az Egyház elöljárói iránt >>engedelmes és tanulékony<< legyen, tisztelje és szeresse őket.” (KEK 1269) Így halála után a Lélekgyűjtőknek nem lesz majd gondjuk a beterelésével. A keresztséget követően az elsőáldozás, a további ostyazabálás (állandó egyesülés „Jézus” testével és vérével, ami az egyház harmadik parancsolata alapján évente egyszer kötelező [KEK 2042], és minél gyakrabban „nyomatékosan ajánlott” [KEK 1389]), a bérmálás, stb. mind ugyanezt a programot erősítik. Jelesül a halál utáni, akkumulátorként történő beépülést a JHVH gondolatformába, az „Egybe”. A bérmálás egyenesen a keresztség beteljesedése, ami szintén egy „eltörölhetetlen lelki jegyet nyom a lélekbe” (KEK 1304). A „szent félelem Lelkét” ülteti a bérmálkozó szívébe, erősebben egyesíti őt Jézussal, tökéletesebben kapcsolja az egyházhoz (KEK 1303). És így tovább, és így tovább. Jelen posztban csak a keresztséget tekintettem át. A többi „szentség” hasonló jellemzése ugyanígy megtalálható a katekizmusban.

2. A keresztény aggályok közt valószínűleg helyet kapna az a vélemény, hogy a spirituális sátánizmus nehezen hihető megállapításokat tesz.

Ennek kapcsán saját írásaimat tudom ajánlani (itt és itt), melyekben a teljesség igénye nélkül veszek górcső alá egynémely tételt a katolikus dogmatikából. A világ (most még) legnépesebb felekezetének követői nemhogy nehezen hihető dolgokat vallanak, hanem logikailag lehetetlen, ezáltal semmiképp sem létezhető gondolati konstrukciókat tesznek magukévá. Hangsúlyozom: ez az elmebaj elvileg 1 milliárd 285 millió embert, ezen belül az európai népesség közel 40 százalékát érinti – legalábbis a Vatikán 2017-ben közzétett adatai szerint.

3. Végezetül, ha a szent nyáj tagjai vennék a fáradságot, hogy elolvassák a spirituális sátánizmus anyagait (illúzió, hiszen legtöbbjüknek fingja nincs a saját „vallásáról” sem), bizonnyal keresztet hánynának a következő sorok láttán:

„Ami valójában történik az invokáció során, azt nagyjából így lehet leírni: az adott Isten, akit megpróbálsz megidézni, leválasztja önmaga egy részét, és beléd ülteti (természetesen asztrális értelemben beszélve) – ezáltal átmenetileg az adott Istenné válhatsz: érezheted amit Ő érez, úgy gondolkodhatsz ahogy Ő teszi, és teljes mértékben ráhangolódhatsz az adott Isten rezgéseire.”

(Vovim Baghie Főpap, Joy of Satan Ministries: Hatalmas Isteneink, a Démonok invokálása)

Erre éppen csak megpendíteném – mert már így is hosszúra nyúlt a poszt –, hogy ilyesmiken igazán nem akadhat fenn az, aki minden misén megzabálja az „istenét” és felszürcsöli annak vérét, hogy „bensőleg egyesüljön” vele (KEK 1391). Utolsó megjegyzés. Hogy a katolikus hívek valóban mágia hatása alatt állnak, azt jól mutatja, hogy a „szentáldozás” kapcsán nem esik le nekik a nettó kannibalizmus ténye. Pedig sima logika. A katolikus vallásban kiközösítés terhe melletti dogma, hogy Jézus fiziológiailag is teljes mértékben ember volt. Szintén kiközösítés terhe melletti dogma, hogy az átváltozott ostya százszázalékosan Jézus emberi testének lényege, az átváltozott bor pedig százszázalékosan Jézus emberi vérének lényege. Így a „szentáldozás” százszázalékosan kannibalizmus. Nem tud más lenni. Ezzel veszi kezdetét a logika, melynek legelső axiómája, az azonosság elve (principium identitatis) rögtön lefekteti: minden dolog csak önmagával azonos [PAULER Ákos: Bevezetés a filozófiába (h. n.: Paulus Hungarus – Kairosz 2001) 24.]