Szarvas Isten

Az előző posztban említett keresztség kapcsán szeretném felhívni a figyelmet a katolikus egyház azon gyakorlatára és szabályzatára, amely álláspontom szerint alkalmas a lelkiismereti- és vallásszabadság alapvető jogának megsértésére, továbbá megvalósítja e jog absztrakt veszélyeztetését.

A Katolikus Egyház Katekizmusa „A gyermekek keresztsége” alcím alatt egyebek mellett a következőket rögzíti: „Az Egyház és a szülők megtagadnák a gyermektől az Isten gyermekévé válás fölbecsülhetetlen kegyelmét, ha nem hamarosan a születés után gondoskodnának a keresztelésről. A keresztény szülők ismerjék el, hogy ez a szokás megfelel feladatuknak, hogy az Isten által rájuk bízott életet támogassák.” (KEK 1250–1251)

A továbbiakban a katekizmus bővebben kifejti az előzőeket, „A keresztség szükségessége” alcím alatt. Ebből idézve: „Maga az Úr mondja, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez. … Az Egyház a keresztségen kívül nem ismer más olyan eszközt, amellyel biztosítani lehet az örök boldogságra eljutást; ezért tiltja, hogy elhanyagolják a küldetést, melyet az Úrtól kapott arra, hogy akik csak megkeresztelhetők, azokat hozzásegítse a >>vízből és Lélekből való újjászületésre<<.” (KEK 1257)
Az 1261. pont szerint a keresztség nélkül elhunyt gyermekek üdvösségét illetően az egyházi állásfoglalás „csak Isten irgalmasságára” tud hagyatkozni, s az egyház pusztán „reményét” fejezi ki a tekintetben, „hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek számára is van út az üdvösségre.” Majd a katekizmus ismételten felhívja a figyelmet: „Az Egyház nyomatékosan kéri a szülőket, ne akadályozzák a gyermekeket abban, hogy a szent keresztség ajándéka által Krisztushoz jöjjenek.”

A fent hivatkozott szakaszokból megállapítható: az egyház nem hagy valós, érdemi mérlegelési teret a katolikus szülők számára újszülött gyermekük megkeresztelését illetően. Álláspontom szerint a katolikus szülők e vallási jellegű kötelezettségének egyházi előírása önmagában nem sértené, és nem veszélyeztetné a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való jogot. A kiskorú gyermek felett szülei törvényes felügyeletet gyakorolnak [Ptk. 4:146. § (1) bekezdés]. A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (Ehtv.) 2. § alapján ez magában foglalja a kiskorú gyermek vallási neveléséről, vallásos oktatásáról szóló döntés és az arról való gondoskodás jogát is. Ennek gyakorlásakor természetesen figyelembe kell venni a gyermek képességeinek aktuális fejlettségét is [Smuk Péter (szerk.): Alkotmányjog III. (Győr: UNIVERSITAS-GYŐR 2015) 164.]. Ez azonban irreleváns az újszülöttek keresztelése esetében. Önmagában a keresztelési kötelezettség előírása nem ütközik továbbá az Ehtv. 6. § (5) bekezdésébe sem: nem ellentétes az Alaptörvénnyel vagy más jogszabállyal, valamint nem sérti egyéb közösségek jogait és szabadságát.

Azonban az eddigieket gyökeresen más megvilágításba helyezi a katekizmus 1272. pontja. Ez a keresztség természetéről a következőket állapítja meg: „A keresztség a keresztényt eltörölhetetlen lelki pecséttel (characterrel) jelöli meg, ami annak jele, hogy Krisztushoz tartozik. E jelet semmiféle bűn ki nem törölheti, még akkor sem, ha a bűn megakadályozza, hogy a keresztség az üdvösség gyümölcseit teremje. Az egyszer s mindenkorra kiszolgáltatott keresztséget nem lehet megismételni.”
Jogi értelemben e tanítás önmagában nem kifogásolható. Az Alkotmánybíróság 6/2013. (III. 1.) határozatában rámutatott: tartalmi kérdésekben az állam köteles tudomásul venni az egyes vallások és egyházak önértelmezését. Ha a katolikus egyház eltörölhetetlen, végérvényes természetű numinózumként határozza meg a keresztséget, abba a jognak nincsen „beleszólása”.

Másként értékelendő azonban az a helyzet, amikor egy újszülöttként megkeresztelt, már nagykorú, cselekvőképes személy a kereszténységtől eltérő vallást/meggyőződést választ, vagy gyakorolt katolikus vallását más, nem keresztény vallásra/meggyőződésre változtatja. Ezzel lelkiismereti- és vallásszabadságához való jogát gyakorolja [Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdés, Ehtv. 1. §]. Természetesen ez esetben nem kívánja, hogy ő „az Atya, a Fiú és a Szentlélek” nevében „meg legyen keresztelve”, továbbá – ami ezzel egyet jelent – nem kíván a katolikus egyház tagja lenni.

Ha szüleit a katolikus egyház keresztelte meg, vagy az egyházba felvették őket, akkor az Egyházi Törvénykönyv (CIC) 11. kánonja értelmében egyházjogilag katolikusnak minősülnek, s a tisztán egyházi törvények személyi hatálya kiterjed rájuk. Ez esetben gyermekük megkereszteltetésével felekezeti kötelezettségüket teljesítették (lásd a katekizmus korábban idézett szakaszait), így jogi felelősségük nem vethető fel. Az egyház szintén nem kötelezhető jogi úton arra, hogy egy keresztséget visszavonjon, illetve a keresztségről lemondó önkéntes nyilatkozatot, kérelmet jóváhagyjon. Ezzel saját hitbeli tanításának mondana ellent. Így azonban nincsen kánonjogi lehetőség arra, hogy valaki a katolikus egyházat elhagyja.

Ugyanakkor az Alaptörvény és az Ehtv. hatálya az egyházra is kiterjed, ezért álláspontom szerint jogi kötelezettség terheli a katolikus egyházat a tekintetben, hogy a lelkiismereti- és vallásszabadság jogának érvényesíthetőségére saját belső szabályzatában és gyakorlatában megfelelő garanciát nyújtson. Ennek pedig már a legelső beavató szentség, a keresztség vonatkozásában biztosítottnak kell lennie.

Amennyiben valaki nem kívánja „Krisztus keresztségét”, úgy jelenleg nincs katolikus egyházjogi lehetősége arra, hogy újszülöttként történt megkeresztelése alól utólag mentesüljön. Ha az illető személy ún. hitehagyó (aposztázia, a keresztény hit teljes elutasítása – lásd CIC 751. k.), akkor „önmagától beálló kiközösítésbe” kerül (CIC 1364. k. 1. §). A keresztség „eltörölhetetlen jel” (character indelebilis) minősége miatt azonban a katolikus kánonjog szerint továbbra is az egyház tagja marad, csak a hívők közösségéből zárják ki határozatlan időtartamra.

Ugyanez vonatkozik arra az esetre, amikor valaki formális aktussal elhagyja az egyházat (CIC 1086. k. 1. §, 1117. k., 1124 k.). Ahogyan arra Erdő Péter is rámutat, az egyháztól formális aktussal elkülönült személy a 11. kánon értelmében továbbra is katolikusnak tekintendő, mert a katolikus egyházban keresztelték meg (18. o., 20–21.). „…a >>katolikus<< mivoltot nem lehet elveszíteni, ezért új aktualitást nyer a régi jogi-teológiai közmondás, amely szerint semel catholicus semper catholicus (aki egyszer katolikus, az mindig katolikus marad).” (20. o.). Tehát az egyházat elhagyó személy a 11. kánon alapján továbbra is alanya a tisztán egyházi törvényeknek. „Ez a >>katolikus<< jogállás, vagyis az a tény, hogy valaki tényleges alárendeltje a Katolikus Egyház törvényhozó hatalmának, alapvető a hatályos Codex rendszerében. Olyannyira így van ez, hogy méltán kimondhatjuk: az Egyházi Törvénykönyv jogának valódi főszereplője nem a megkeresztelt ember mint olyan, sem a Katolikus Egyházzal teljes közösségben lévő krisztushívő, hanem a katolikus a szó fenti értelmében.” (20. o.).

Aki tehát kiközösítésbe kerül, vagy az egyházat formális aktussal elhagyja, kánonjogilag továbbra is katolikus, továbbra is az egyház tagja, s az Egyházi Törvénykönyv személyi hatálya kiterjed rá. Ez súlyosan sérti a lelkiismereti- és vallásszabadság alapvető jogát minden nagykorú, cselekvőképes, újszülöttként megkeresztelt, ám nem keresztény vallású/meggyőződésű személy esetében. Az egyház szabályozása pedig, mellyel a keresztséget már újszülöttek számára is lehetővé teszi, sőt ennek biztosítására kötelezi a katolikus szülőket, az említett alapjog későbbi gyakorolhatóságát minden egyes megkeresztelt újszülött esetében absztrakt módon veszélyezteti.

Véleményem szerint az alkotmányos minimumgaranciát az jelentené, ha az egyház a keresztséget éppúgy „az értelem használatának életkorához” kötné, mint az elsőáldozás lehetőségét (KEK 1244). Optimális feltétel a legalább korlátozott cselekvőképesség, azaz minimum a betöltött tizennegyedik életév lenne. Különös tekintettel arra, hogy az újszülöttek keresztelése az egyház saját tanításában is önellentmondást eredményez. A katekizmus „Hit és keresztség” című része a következő sorokkal kezdődik: „A keresztség a hit szentsége. A hitnek szüksége van a hívők közösségére. Minden hívő csak az Egyház hitében tud hinni. A hitnek azonban, ami a keresztséghez szükséges, nem kell tökéletesnek és érettnek lennie; elég a csíra, amelynek ki kell bontakoznia.” (KEK 1253). Ez a „csíra” esetleg feltételezhető lenne egy 14 éves gyermek esetében. Újszülötteknél azonban semmilyen értelemben nem beszélhetünk hitről – s ez nem teológiai, hanem logikai kérdés.

Összefoglalva: álláspontom szerint a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való jog sérelmének megelőzéséhez, valamint e jog absztrakt veszélyeztetésének megszüntetéséhez elengedhetetlen lenne, hogy a katolikus egyház módosítsa a keresztségre vonatkozó szabályozását és gyakorlatát. Hazai szinten ez akár állami úton is kikényszeríthető, hiszen az Ehtv. 6. § (5) bekezdés egyértelműen tiltja a vallási közösségek számára az Alaptörvénnyel ellentétes vallási tevékenység gyakorlását.
Továbbá, az Egyházi Törvénykönyvnek rendelkezést kellene hoznia arról, hogy az egyház teljes közösségét elhagyó személyekre a tisztán egyházi törvények személyi hatálya nem terjed ki. Egyházjogi akadálya e szabály hatályba léptetésének Erdő Péter szerint sem lenne (25–26. o.).